A magyar termőföld védelméért és a zsebszerződések ellen kampányol a Jobbik

@gabrella: Olvasd el mégegyszer az adatokat és akkor nem írogatsz csacsiságokat.

Ez a cikk talán eloszlatja a narancsködöt de nagyon figyelmesen olvasd ám!

Magyar cukorpiac: EU-reform és demagógia
Írta: Agromonitor.hu
2011. május 07. szombat, 12:18

Demagógiába hajló érvelésekkel magyarázzák a vidékfejlesztési tárca vezetői a válságosra fordult, áruhiányt és áremelkedést hozó magyar cukorpiaci helyzetet, és felsorakoztatott indokaik alkalmasak arra, hogy a hazai közvéleményt félrevezessék.

A nyilatkozatok nyomán a cukorkérdés teljességgel átpolitizálttá vált, pedig az elmúlt évek eseményeinek hátterében kőkemény gazdasági és uniós szabályozási okok húzódnak meg.
A ’90-es évek elejének privatizációs történéseiről lehet vitatkozni, de tény, hogy a cukoripar leépülése attól nem kezdődött meg, hogy a teljes iparág külföldi tulajdonba került. Mindenki tudta, hogy számos kis hazai elavult feldolgozó – például az ácsi vagy az ercsi – abszolút versenyképtelen, ezért fejlesztések helyett bezárás elé néz. Kétségtelenül fájó, hogy az átalakítása nem magyar tulajdonlás mellett indulhatott meg, de mai is megkérdőjelezhető, hogy az átstrukturálásához a cukorrépa-termelőknek – ha többségi részesedést szereznek - lett volna-e pénzük és az akkori kongó költségvetés ehhez milyen segítséget tudott volna nyújtani.
Nem tudni, ehhez képest mit állapíthatna meg a Vidékfejlesztési Minisztériumban (VM) – tisztán politikai alapon - szorgalmazott parlamenti vizsgálóbizottság, ha egyáltalán létrejön. A külföldi tulajdonosok mindenesetre a privatizáció utáni időszakban sokmilliárdos beruházásokat hajtottak végre, így a későbbi gyárbezárásokhoz önmagában semmilyen érdekük nem fűződhetett. A kabai cukorgyárat – amelyet Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter a napokban állított példaként – a legmodernebb hazai feldolgozóvá fejlesztette az angol-francia Eastern Sugar, de jelentős beruházásokat valósított meg Szerencsen és Szolnokon a francia Eridania Beghin-Say (majd később a német Nordzucker), Petőházán és Kaposváron pedig az osztrák Agrana.
Mi történt hát, hogy a 2004-es uniós csatlakozáskor meglévő öt gyár mára egyre (a kaposvárira) olvadt, a hazai cukorigényeket bőven fedező, 400 ezer tonnás éves magyar cukortermelési kvóta pedig egyharmadára zsugorodott? Egyértelmű, hogy a gyárak bezárásához az uniós cukorreform vezetett, amelyet Brüsszel a közösségi túltermelésből származó cukorhegyek, illetve a világpiacinál sokkal magasabb belső árak leépítése miatt szorgalmazott és jelentős támogatásokkal ösztönzött.
Ángyán doktor VM-államtitkár a magyar cukorkvóta kétharmadának visszaadását egyenesen „hazaárulásnak” nevezte, de a cukorágazat nem azért épült le, mert a kvótát az előző kormány idején visszaszolgáltattuk. Éppen ellenkezőleg, a kvótát azért kellett visszaadni, mert a piaci szereplők az uniós reform hatására a termelést nem kívánták folytatni. A kilátásba helyezett támogatások nyomán maguk a termelők mondtak le répaszállítási jogosítványaikról, amely miatt a cukorgyárak alapanyag nélkül maradtak. Ne felejtsük el, hogy a gazdálkodói döntésekhez hozzájárultak az akkor is csillagászatian magas gabonaárak, amelyek könnyű termelésiszerkezet-váltási lehetőséggel kecsegtettek, miközben az üzemek a répatermelés abbahagyásával járó uniós támogatásokat is megkaphatták.
Már akkor lehetett tudni, hogy az uniós cukorreform számunkra hátrányos lesz, amikor azt Magyarország – az előző kormány idején – megszavazta. Nagy kérdés azonban, mit lehetett volna tenni másként, hiszen a változtatások szükségessége Brüsszelben eleve eldöntött kérdés volt. E helyzetben a magyar agrárkormányzat nem a reform ellen, hanem a minél kisebb cukorár-csökkentésért és a minél nagyobb megszerezhető támogatásokért lobbizott.
Az események ugyanakkor igazolták, hogy az uniós termelésleépítési kampányban a külföldi tulajdonosok elsőként nem anyavállalataik, hanem magyar leánycégeik bezárása mellett határoztak. Nehéz lenne azonban a történéseket úgy értelmezni, hogy a hazai cukoripar nem a közösségi reform, hanem fatális magyar agrárdiplomáciai tévedések sorozatának áldozatává vált. A csatlakozással vállaltuk, hogy alávetjük magunkat a - nemcsak a mi érdekeinket szem előtt tartó - Közös Agrárpolitikának (KAP), amely azonban számos más hazai agrárágazatban is kifejezetten hátrányos következményekkel járt. A belépést viszont annak idején elsöprőként értékelt népszavazási eredmény erősítette meg, és minden politikai párt egyöntetű „hurrá hangulatban” támogatta.

@luigilongo60: A kilátásba helyezett támogatások nyomán maguk a termelők mondtak le répaszállítási jogosítványaikról, amely miatt a cukorgyárak alapanyag nélkül maradtak.
A támogatással hagyatták abba - ez zsidó szokás a mézesmadzaggal bekerítjük és kivégezzük.
Nekem is volt hasonló esetem.

@luigilongo60: A ködből neked is kivan a részed.
Elsősorban is egy külföldi befektető tájékozottabb annál, hogy egy olyan gyárat vásároljon és modernizáljon ami néhány év alatt csődbe megy.
Másodszor, azon a befektetőknek megérte bezárni a magyar gyáraikat, mert azzal növelték a francia, angol meg német gyáraik teljesítményét. Miért nem ott zártak be néhányat és itt termeljenek.
Harmadszor meg a brüsszeli döntés és az akkori vezetés nem a hazai gazdaság érdekeit nézte, hanem a saját hasznát. Az édesanyjukat is eladták volna....
..soroljam tovább ?

A megoldás, hogy a Magyar ember is termeljen a piacra? Az állam garantálja, hogy a megtermelt terményt átveszi az előre megbeszélt áron! Természetesen megfelelő ellenörzés mellett. Ne a gazdálkodónak legyen azzal gondja, hogy mi a versenyképesség, paraszt dolga, hogy dolgozzon, az állam dolga lenne a többi! Ne hazugságokkal jöjjenek, hogy támogatás, ne támogasson, hanem vegye meg!

@Csizmás Kond: Ki az a barom befektető, aki megvesz egy lepukkant gyárat, beleöl egy rahedli pénzt, azért hogy bezárassa?
Kábítás nyomsz a köbön.

@gabrella: Megint eljutottál a főbűnösökhöz, szokás szerint nem tudtad értelmezni a cikket, vagy inkább nem, is akarod.