Súlyos következményei lehetnek az állandó „trianonozásnak”

Lassan húsz éve lesz annak, hogy a NATO – gyakorlatilag a Szovjetunió széthullásával egy időben – „új stratégiai koncepciót” fogadott el. Ennek szükségét az indokolta, hogy a Gorbacsov-érában bebizonyosodott: az észak-atlanti szövetségnek immár nem kell számolnia egy, a területe ellen irányuló „előre eltervelt (szovjet) agresszióval”. Ha pedig nem, akkor milyen értelmet lehet tulajdonítani a NATO, e klasszikusan hidegháborús képződmény fennmaradásának? – tették fel a kérdést a koncepció megalkotói. Érezték: új „ellenségképet” kell alkotniuk. Amelynek alakját aztán a szovjet uralom alól felszabadult kelet- és közép-európai népek és nemzetek újjáéledő nacionalizmusában, illetve ennek (vélt) tovagyűrűző hatásaiban rajzolták meg. Akkor még azt gondolták, ha már a világ pofonegyszerű képletekből áll – olyanokból, mint hogy „a munka nemesít” –, akkor e kisállamokat csak be kell tagosítani a NATO-ba, és máris semlegesíthetőek a nacionalista típusú fenyegetések. Tévedtek. ACZÉL ENDRE írása.