A miniszterelnök esete a vasalódeszkával

A reklámok jók, a reklámok fontosak: általuk nem csak a világ halad elébb, de még a Berki Krisztián is. De ne szaladjunk ennyire előre! Jövök a minap a műszakból, hajnalban, összeszűkült pupillákkal, horgasztott fejjel, álmosan. Még szinte ki sem lépek a gyárkapun (ma ipari parknak hívják, mintha ott más dolga sem lenne a munkásembernek, mintsem lapdázni pajtásival enfeledten, ujjé a ligetben, satöbbi), és kilépek, nézek felfele-elfele, a régi vöröscsillag művelődési ház, később közért, ma évek óta üresen álló, kibelezett cébéá felé, mintegy a szebb jövőnek homlokiránt, bátran szegülve. Hogy mármint ugyanis hogy jön-e a szebb jövőben az a busz, ami bevisz a központba, vagy nem-e jön-e. (Menetrend szerint jár, úgyhogy van rá nem csekély esély, hogy sose jön, dacára a kerületi tanácspolgármester minden ebbéli igyekezetének.) És akkor, ebben a pózban megmeredve, mint megannyi ukrán az elvesztett a szevasztopoli csatában, mit látok.