ERDÉLYI JÓZSEF: TÉLI RAPSZÓDIA

Kelek hajnalban három órakor. Egész sötétek még az ablakok, uj még az év, hosszu az éjszaka, lámpát gyujtok, hamar tüzet rakok. Kis kályhámból szikra pattan… Szívemben szikrára vár hit, harc és szerelem… Teát készítek, aranyszín teát. Hajnal tündére társalog velem. Hajnal tündére, hajnalcsillag párja, te vagy a szikra, kályhám melege, lámpám világa, aranyszál hajad órám rugója, lantom idege. Fenn a hegyen fiatal cserfaerdő tavalyi lombja hófelhők alatt, elémlobbantja lelkes ifju fődön sarjadó sűrüerdő hajadat. Szarvasok és vaddisznók nyoma közt vegyűl nyomom a hóban idefenn a hegytetőn ahova feljövök minden nap egy vadnyomos ösvenyen. Szarvasok és vaddisznók ösvenyén szeretem látni lábaim nyomát, szeretem járni egyedül az erdő, a téli erdő gyöngyvirág havát. Éhes a szarvas, nincsen legelője, gyenge kőrisfák kérgét legeli. Ifju törzsekről villognak felém köröskörül az inség jelei, mint régi, rótt betük s én olvasom, megfejtem e titkos írásokat: halj éhen! vessz el egyedűl az erdőn, csak hogy igába ne hajtsd a nyakad! Az irtás szélén két tölgyfa maradt meg, alatta egy templomból kikopott, karjatört angyal, fehérre meszelve. Az ágakon tarka harkály kopog. Vörös sapkában, tarka céhruhában ácsol buzgón, csupa szakértelem. Én a mélyutból érdeklődve nézem. Ő dolgozik, nem törődik velem. Ő dolgozik, forgolódik serényen, ág alatt vagy felett mindegy neki, pudvás fahéj, száraz levél repűl, orra hegyét fürgén ütögeti, hol báb, bogár lappang… Céhmester ur, harkály ur kérem, meg se lásson engem, működjön bátran, zavartalanul! Vagy tán pap ön? az erdő gyóntatója? - Tisztelt harkály ur, doktorom, papom, az égre kérem, vizsgáljon meg engem, gyóntasson meg, csípje fülön, nyakon bűneimet, – levetkezek miként a téli fák, – gyógyítson meg tavaszra! Koppantsa meg a mellem közepét! Megállok az ösvenyen, visszanézek a tájra. Vékony köd lebeg alant, vékony hó fedi a közeli alvó, karósoros, barázdás dombokat, mint óriási fehér csipkekendő. A messzeségtakaró ködön át, éppígy hallom áttetszeni a kormos, vágtató gőzös acélmoraját. Költők, hagyjátok el a várost, gyertek velem a hegyre, a tetőre fel, az erdőbe, ahol a vaddisznó tur s a szarvas kőrisfakérget legel. Szálljatok le a vonatról és gyertek a síkos hegyi ösvenyen gyalog, - szárnyatok kél és olyanok lesztek mint égikarban éneklő angyalok. Eszi a fagy a havat, már csak foltok vannak belőle. – Éhes óriás a fagy, ködöt, havat kell falnia, sorsa mégis csak az éhenhalás. Amihez ér, ha őzet akar enni, kővé dermed, a víz jéggé mered s jön a tavasz, a parittyásfiu és győz a vértes óriás felett. Rajta csak tél, csak rajta, csikorogj: pusztítsd a hernyófészkeket! Tavaly kihajtott szépen; kilombosodott, aztán levedlett az erdőn a galy: lelegelte a hernyó… Rajta csak, tél, nem kell annyi pillangó, lessz eléd, kergetheti a gyermek, kis kalapját elnyűheti mint én valaha rég. Egyedül fenn a hegytetőn az erdőn, érzem, hogy él az ég, a föld, a fák, hogy rokonom, távoli rokonom, álarcos ős testvérem a világ. A zúzmarás erdőn, a fehér csendben, úgy érzem hogy egy megsemszületett isteni gyermek jár velem. – Őt érzem, a halhatatlan, örök életet. Pásztor vagyok, de állataimat elengedtem, fussanak szabadon, vadász vagyok, de letettem a fegyvert, földeimet is parlagon hagyom. Gépész vagyok, de gépemet elhagytam. Uralkodó: elhagytam népemet, de megtaláltam kedves magamat… Nem sietek. Ráérek. Pihenek. Eszembejutsz és sírok örömömben, a hegytetőn, hogy nem feledted el ezt a szegényt: egy hosszu év után látni kívántad… Fakérget legel az éhes szarvas fenn a hegytetőn s a tavaszt várja, mikor a kökény virága emlékeztet csak a hóra, - a tavaszt várja, mint tégedet én. Köd száll a völgyből fel a Hosszuhegyre, megáll a fák közt és úgy fog körül, mint ellenség a mesebeli hőst. Lélekzetfojtva most a szél is ül. Ködben és csendben, mozdulatlan állok, Élesen hallom hogy mellettem éppen, mint körülöttem az erdei fák. a hó alatt egy egérféle rág… Rágd el egér a hálókötelet, oroszlánlelkem hálókötelét, hadd menjek a hajnaltündér után, hadd vágjam le a sárkány sok fejét! Oszolj köd, ébredj erdő, jöjj velem, segítsetek vadak és madarak, hadd vívjam vissza ködlelkek kezében pusztúló árva birodalmamat!… Felszállt a köd, de égbemossa még a Pilis erdős-bérces homlokát. - Igy nagy a Nagy Pilis ha istene felhőbe-ködbe burkolja magát: ne lássa senki vállát, nyaka szirtjét, elég ha látja sziklatérdeit, melle közén sötét sörték gyanánt meredező bozótos erdeit. Vaddisznót lőtt a vadász, most kiméri, eladja húsát azt a véreset, koncolja bárddal… Fenn a Pilisen történt a vaddal ez a baleset. Két lövés érte. Az első golyó két első lábát bénította meg. - Az egyik első lába csonka volt… Egy golyó meg a homlokába ment. Vadlúdcsapat repül észak felől, alacsonyan Pilisszántó felett, fejem felett éppen, nézek utána. - Repülőraj! Nézzétek emberek: ők feltalálták a rajbanrepülést, előbb mint ti! – Az ostoba libák!… Halad az ék, kiáltoz ércesen. Most elfedik a magas kerti fák. Nyárfa nőtt fel a mészkőszadékból, sugármagas, dicső jegenyefa.- Mindegy hol áll, ormon vagy szakadékban, az ég s a föld nagyrakelő fia. Még feljebb nő, még dúsabb lombokat szökkent a fényre. Forrás, kispatak táplálja bőven s úgy veszi körül, mint oázist, a mészkősivatag. Az irtásban örökzöld fenyvek állnak, tél közepén hirdetve a nyarat, nyár közepén a telet… Gőgös szentek: tömjénezik örökké magukat. Vörösfenyők, alattuk vastagon gyűl a tűlevél, tág térközükön át a Pilis ködlik Fuzsijámaként, tiszta időben az Alföldre lát. A hó alól mint jó alvás után, oly üdezölden kacsint a moha, a csillagmoha. Bársony szőnyegére élvezet lépni. Hangfogó, puha, rugalmas ágy. – Feküdj le rám s aludj el, azt sugja csábítón, tündérleány lessz hálótársad álmodban, feküdj le… - Majd máskor! a nyáron kedves mohám… Sűrü köd űl a völgyben s úgy betölti, hogy csak a tulsó, magasabb hegyek fokai ködlenek mint tengerparton. Alszik a táj, az ős tengereket álmodja vissza. A hegy oldalában állok, – köröttem mennyi csigaház! Tengerfenék ez, láthatatlan partján űl a Halál, az isteni halász. Csak ez a meredek, bokros hegyoldal, meg a köd van. Nem is köd ez, hanem a világ vége tán, mint a mesékben, a ködös nagy semmi, a végtelen. Idáig jöttem, innen nincs tovább út, üres kézzel vissza nem térhetek: kortyot kell vinnem az Élet vizéből, ifjítnom a vén istenségeket… Asszonyokat fogott az őr az erdőn, megverte és megzálogolta őket, elvette tőlük a rőzsét… Na jól van: könnyü megverni gyáva gyenge nőket. - Férfiak jöttek asszonyi ruhában, odacsalták, közrefogták az őrt, megverték úgy hogy lábra sem tud állni, azt hiszi minden csontja összetört. A ködön át mint fehér búborék, látszik a nap, mintha a fény nem is belőle forrna, hanem tán a hóból, de vonja a szemet… Nap, égi kincs, állandó te az állhatatlan ködben, a földön túl a ködös semmiben, küzdesz a vak homállyal. Fegyvered mosoly. – Mosolyogsz ellenségiden… Lenn a völgyben sötét köd kavarog, de idefenn kéken ragyog az ég, akár tavasszal, bárányfelhők állnak, virág a hó és drágakő a jég. Kezemben ikrás havat dörzsölök szét, meleg bőrömről gyorsan párolog. Gyermek vagyok, örülök a világnak, azt mondom: minden katonadolog. Karót csinálnak néhol és a galyat aprítják ölbe. Nyersgalytűz ereszt jószagú füstöt. Tél van, hát tüzelnek, pedig nap süt, ragyog, olvadni kezd. Lehet hogy csak a szagáért gerjeszti ezt a tüzet az edzett hegyi nép… A fák között mint áldozati füst leng a nyersgalyfüst, a jószagu, a kék. Három-négy asszony, lány jön a mély úton, nedves, nehéz rőzsekévét cepel. Férfi nem hord rőzsét errefelé, ez csak olyan nőknek való teher. - Elől megterheli a szerelem, hátul a gond a szegény ifju nőt: nem csoda ha elhervad, nem csoda ha tönkremegy, meghal időelőtt. Sarjuerdő ez: egy-egy ősi tőből két-három ágat nyesnek fel. Kivágták az őserdőt. Ezek már sose lesznek sasringató szép fejedelmi szálfák. Harmincesztendős korában levágják a sarjuerdőt… Mért is élek én? Az őserdőt mért vágták ki előlem? Őserdő sír a lelkem közepén. Pest és Vörösvár felől fú a szellő, a kellemetlen, a délkeleti s a völgyeket a hegyek tetejéig szennyessárga por, füst, gőz, gáz lepi. Gáztámadás ez! Délkelet felől bár ne jönne erre szellő fia se! Sárkány leheli ezt a gyilkos szellőt, leheletétől meghal a mese. A Hosszuhegy végén mészbánya van, robbantják, égetik, elkél a mész: Magyarországon fehérek a házak, nehéz az élet, roppantó nehéz. Fehér a fal, de fekete bú, bánat virágzik a kis ablakok mögött. - Ilyen falakra könnyü festeni a fekete, a vörös ördögöt. Csend altat és csend ébreszt, nap után és nap előtt, hajnali csend. Az éj jön és lefogja fáradt szempillámat. Anya, álom, halál, örvénye mély. Sodor az örvény, le az alvilágba, hol élni nem, csak álmodni lehet. - Te jössz éjfél után és a halál örvényéből felhozod lelkemet. Napóleonnal álmodtam. A császár egy zsupfedeles házban éjszakázott gyertyavilágnál, ablaka alatt három magyar huszár ott ázott-fázott. Napóleon meg is sajnálta őket, intett nekik hogy menjenek aludni. Ők mentek. Már a nyeregben aludtak… Milyeneket is tudok én álmodni… Cserfa tövében szarvasbogarat találtam én a deres avaron. - Mint egy elesett páncélosvitéz… Üres a páncél, nem is zavarom, majd elmossák az esők, majd a hangyák elhordják az elszakadt részeket… Én ismerem a közömbös világban reménytelen elhulló hősöket. Bogyó sincs rajta már, – a hegytetőn dísztelen áll a vadrózsabokor, ágai erre-arra hajlanak épp olyan szép ívben mint amikor tele voltak virággal és levéllel. - Olyan mint egy elszáradt koszorú, aminek már csak puszta váza van, de ez a váz tavasszal kivirul. Két őz egy szikla mellett, vörhenyes, mint a cserbokrok rejtő avara, négy lába vékony ág, hófolt gyanánt villog fehéren bokrétás fara. Nagy füle neszt, fekete, harmatos orra szagot vár, szája eszeget… Nézem őket mint forró nyáridőben meztelenfürdő félénk szűzeket. A szarvas az igazi erdész, a szarvas meg az őz: a fiatal erdőket ők nyesték és ritkították. Lám: szőrük színe vörhenyes avar, agancsuk ág-bog, hangjuk fütty és bőgés: kürtjel talán… Erdészek és vadászok, szarvasokká, őzekké változtatta őket egy régi, régesrégi átok. A Hosszuhegy legeslegtetején, a bárányfelhős téli ég alatt, egyszerre csak madárdalos tavasz közepében találtam magamat, mert a hóban, a fényes hóban égkék árnyékkal mint egy szent alleluja, ott csillogott, virágzott és csicsergett egy női név… Kluckova Paula… Fejszét fogott, füttyentett a kutyának, ment a legény a sebzett kant leütni. Jobb hagyta volna a kukoricásban, egy gödörben, a vérében feküdni. Felkelt a vad s a legényt megcsúfolta. El sem kerülte volna a halált: jó hogy magával vitte azt a bátor, nyájterelő, csaholó kis kutyát. Ha róka volnék, a vadász elől nem bujdosnék, de magamat agyon hétszer veretném oly szent kikötéssel, hogy bőrömet oly szent célra hagyom, hét bőrömet: csináltass te belőle bundát, boát, karmantyut meleget, holtomban is hogy szeressem, öleljem, melengessem rokoni lelkedet. Micsoda madár lába nyoma ez a bérci hóban? Elszállt a madár, de mintha látnám még ahogy a hóban kis fejét gyorsan billegtetve jár… Egy szép madárnyomot a bérci hóból felvennék és elküldeném neked, - három ága jelentse titkos jelként e három szót: hit, remény, szeretet. Ketten-hárman vagy éppen egyedül járnak ilyenkor a hímszarvasok. Lehullott fejük ágas koronája titkos helyen. Szűkös, rideg napok, remeteség napjai szállnak, de percekkel nap nap után, nő, nő a nap s a nyárs a rózsatőn, a szarvasbika széles homlokán. Ujhold és esthajnali csillag ragyog egymáshoz közel: Mohamed jele zöld alkonyati égen, harcomat és szerelmemet újítva… Lám a régi hold hogy látszik az ujban… Gyertek, viharok, hitemért és szerelmemért élni vagy halni akarok! Ágyugolyóval kásásfazekat, hitvány himpellér, nem katona lő. Kenyeret és békét akar, nem botrányt, nem háborút az isteni erő. Gyarapít, épít, csodákat müvel Erős János, de a légynek se vét, de cserfát tép tövestől, hadakat ront, ha megsértik szerény eledelét… Üres fészek egy vadrózsabokorban, elhagyta régen a dalosmadár, déli vidéken, ahol fészket sem rak, daltalan él és uj tavaszra vár. Üres fészkét a lombtalan bokorban láthatatlan néma fülemile foglalta el, bélelte hópehellyel és jégtojásokat rakott bele. Nyolc csókot kaptam egy vers nyolc soráért: nyolcéves lányom, kis egyetlenem, Bözsike adta… Óh barackvirágszín, hideg arcocska, égi szerelem, gyermeki csók, jégvirág, zúzmara a hegytetőn, a kökénygallyakon, - ha elmulsz mint a zúzmara, helyetted virág fakadjon az arany napon! Pilisszántón, egy udvarban – ki tudja? ki tartja számon? Számontartom én, - van egy hatalmas bodzafa, diónak beillene, sűrü lombján a fény nem hatol át… Rohant a gyorsvonat osztrák, bajor, francia földön át s én kerestem, de nem láttam semerre ilyen virágzó nagy furulyafát. Az erdőőr táskája régi táska, van kétszázéves, azt mondja az őr, sárgaréz pitykék, rózsák, csillagok fénylenek rajta. Nem tegnapi bőr. Furcsa jószág az erdőőr táskája. Tulajdonosa, örök ura nincs: erdőőr erdőőrnek adja át. - Hatalmi jelvény! Bizományi kincs! A faluvégi ház őrző kutyája ritka egy állat. Olyan fekete mint a fekete éjfél, de fehér, hófehér mégis a farkahegye. Mintha egy másik, hófehér kutyát nyelt volna le, kap meg a gondolat, de hosszabb volt a fehér kutya farka egy farokheggyel ami künnmaradt. Ostornyelet keres, somfanyelet a hegyoldalban egy ember sokat: szívós somfanyéllel ő látja el a budapesti lókocsisokat. Ostornyelet, szívós ostornyelet választok én is ezen hegyen, villámostort kötök rá s végigvágok a világon hogy igazság legyen. Fehér lovon jött egy öreg huszár az esőben s egy emésztőgödör mellett leszállt, látva hogy egy csomó landverbaka egy galambot gyötör, vesszőkkel sujtva le a förtelembe a fehér madarat. – A vén huszár kivette onnan a Szent Lélek képét, megmosta s nézte hogy tetőre száll. Az uj kastély előtt, a kövecses úton megállt az esővíz, mellettem Madarász Jóska. – Mernél-e te inni ebből a vízből? kérdezte. Én mertem. Ittam egy kortyot: leittam a tükrén úszó torokgyík-bacillusokat… Este felé már láttam a vörös sárkányokat és kék farkasokat. A padkán háltam. Foltos kis cipőim ott álltak lázas szemeim előtt a padka mellett. Gyér lámpavilágnál néztem, néztem azt a két kis cipőt. Egyszer csak nőni kezdtek. Két hatalmas fekete macska szeme villogott… Bejött anyám s a két pokoli állat két kis topánkává zsugorodott. A kék farkasok az asztal alatt engemet marcangoltak. Nagyapám nyakát karoltam görcsösen. – Ne reszkess, nincs ottan semmi, én kis unokám… De én láttam a kék farkasokat, olyan átlátszók voltak mint a hold sugárkévéje mely a tanyaház csupasz ablaküvegén behatolt. Halálomat várták. Akik szerettek, megálltak vackom, a padka előtt. Könnyes szemmel elébem állt apám s azt kérdezte hogy ismerem-e őt. Én nem ismertem őt, de megismertem Lénárd-bácsit, aki leghátul állt, a vén csikóst aki nekem egy szép kis baltát adott, meg ostort is csinált. Szeretnél-e meghalni gyermekem? kérdezte tőlem az anyám. – Igen, szeretnék, mondtam ötéves fejemmel. Élet, halál, mindegy volt már nekem. Talán meg akart ölni, hogy ne nézze ártatlan, hosszu haldoklásomat, szegény szülőm, de tudta már hogy bátor kis fiának meghalni nem szabad. Szénásszekéren vitt be Szalontára apám. Nem tudtam már mozdulni sem. Ringó bölcső volt a szénásszekér, sütött a nap, mint ős anyai szem. Nem kellett volna orvoshoz se menni. Szalontán már lépkedtem. Váradon sétáltam és cseresznyét eszegettem. Meggyógyultam szénán, szellőn, napon. De gyengécske maradtam még sokáig. Féltett anyám, mert képzelődő voltam és megképzeltem minden állatot. - Egyszer olyan különöset álmodtam, hogy szemétdombon állok, de felettem nyilnak a felhők s egy szép égi ló, a táltosló, a Pegazus talán, táncol közöttük, fehér mint a hó. Hogy fogod azt a seprüt? Nem plajbász az, - rivallt rám künn a szérün karakán édesapám, testvéreim nevettek, de pártomat fogta bölcs nagyapám. - Ugyan János, hagyd azt a gyermeket, más szérü várja azt, más munkakör, nem a paraszti. Az ág földre hajlik, de ez sudár, ez a magasba tör. Ne búsulj te szegény, a pénz előtt is volt élet és elmúlik az arany, ezüst, réz, bankó, minden üzlet, vásár, de él az élet, a határtalan. Ne búsulj költő: Gutenberg előtt is voltak költők! Nem tinta, toll, papir, nem nyomdafesték teszi a jó költőt. Költő az aki szívből szívbe ír. Tüzet rakott egy kis pásztorfiu azon a téren ahol elbukott a hős és megszünt hő szíve dobogni s egy porszem a pásztortüzbe jutott, egy porszem a hős elporladt szívéből. Szikra pattant ki, a hős megjelent, a hős szent lelke, a pásztorfiut megszállta és a pásztorfiu ment. Megzörren az avar. Csak gyík lehet, az surran így. Melegen tűz a nap a hegy meredek déli oldalába. De a gyíkok talán még alszanak, január van még. Más nem lehetett, csak gyík, smaragdzöldhátu fürge gyík. Elbujt, nem láttam, de hiszek vakon álmaimban és csodát tesz a hit. Kis gyík eredj, kérd meg a pókokat: szőjjenek egy nagy selyemlepedőt, százrőfnyi szélest és százrőfnyi hosszut, minőt takács, szövőgép sose szőtt, egyetlen szálból: ha egy szála bomlik, bomoljon az egész s egy gyűrün át, egy szűk jegygyűrün át lehessen húzni… Hadd lásson hű szerelmet a világ! Kis gyík eredj, keríts egy kis kutyát, ami elfér egy gyufás skatulyában, de ha kiugrik, hét országra hangzik az ugatása s nem ugat hiában. Hadd hallja meg az igazat mindenki, azt amiről az ugató kutyák hallgatnak gyáván, ebrudtól remegve tudja meg és kacagjon a világ! Kisgyík eredj, hozz egy gyűszü vizet, egy gyűszűnyit az ifjuság vizéből. Te leveted a régi bőrt s alatta hétszerte szebben ott virul az uj bőr… Hadd kezdjek mindig uj s uj életet! Hozd az örök ifjuság harmatát, hadd hintsem szét az emberek között ifjuljon ez a szíveholt világ! E tarjagos mészkősziklák körül, mik bástyaként merednek e fokon, somfák vannak, fokosnyélnekvaló fájuk győz a vad szélrohamokon. Virágzásuk az ifjuság arany lángját idézi, parázs viadalt, gyümölcsük egy hős vére cseppjeit, ki szíve szent szerelmét védve halt. Neved mint a fecskekiáltás Páris felett a Parnasszus hegyén, mikor a fülledt nyári alkonyatban a kávéház előtt kigyúl a fény. - Ott ültem árván, nem tudtam, hogy élsz, Párisban és hozzám olyan közel, hogy nevedet sikoltozzák a fecskék, csak néztem árván a fecskékre fel. Rózsa, rózsa, piros pünkösdi rózsa lobbant a hegy őznyomos ösvenyén, tél közepén piros pünkösdi rózsa, tűndéri szép, ha nem is az enyém. Tél közepén piros pünkösdi rózsa egy lány orcáján… Elküldöm neked ezt a hóban kinyilt pünkösdirózsát, ezt a rózsátlan árva éneket. Vadászok jöttek fel a Hosszuhegyre vasárnap, de nem találtak vadat. Pedig van itt nyul, róka, szarvas, őz, disznó. A budapesti urakat persze nem szeretik, nem szeretik ha beléjük megy a puskagolyó… Sáros nyomukat a bérlő uraknak incselkedve mutogatja a hó. A Pilis nyergén tul van Szentkereszt. Egy magános költőnő lakik ott, kit néha én, rokonlélekre szomjas, száműzött költő, meglátogatok. Mintha az édes testvérbátyja volnék s az édes testvérhúgom volna ő. Beszélgetünk, verseket olvasunk, észre se vesszük hogy jár az idő. Egy kősziklára írom ezt a verset, mivelhogy nincsen nálam papiros, tudom jön az eső s minden betüt, minden vesszőt láthatatlanra mos. De lemegyek a hegyről és leírom, talán elolvassák az emberek s isszák mint egy csodaforrás vizét, mely e mohos kősziklából eredt. Gépfegyver kattog, ágyu dörg, vonúló fiuk nótája hangzik a vidéken, ébred a csendben sok-sok régi, alvó, világháborus katonaemlékem. Katona voltam, most is az vagyok, világ ellen világért küzdök én, bárki előtt hadisten, de előtted, kisangyalom, csak szegény közlegény. Béke velünk, szent béke, levegőben, szárazon, vizen, völgyön és hegyen, örök béke, de mindenek előtt és mindenáron igazság legyen. Legyen meg a mindennapi kenyér, a bűnös is nyerjen bocsánatot. - Vagy menjünk vissza a vadonba és, vadak között legyünk vadállatok. Pilisszántó, 1934. jan. 1.-25. Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 4. szám