Eltűnt a kislányom. Igaz, hogy csak öt percre, de nekem ez életem legszörnyűbb öt perce volt. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, szuicid gondolataim támadtak, és ezt az, akinek volt már része ilyen rémálomban, egy cseppet sem csodálja. Az egyik irányba lehajoltam cipőt húzni, ezalatt a pici lányom eltekert a másik irányba. Mire pár másodperc múlva felnéztem, már csak a hűlt helyét találtam.
Forrás:
naplapok.hu
Feltöltő: Angelika
Felhasználói tartalom,
A Propeller.hu felhasználók által feltöltött tartalmakkal pörög. A felhasználók által feltöltött tartalmak nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját, ezek valóságtartalmát nem áll módunkban ellenőrizni.
Mikor megtalált, jó anyám két olyan nyaklevest adott, hogy csillagokat láttam, és persze azonnal nekiálltam bömbölni, amire ő beígérte a harmadikat is. Abbahagytam.
Soha többet nem tettem egy lépést sem addig, amíg ő nem mondta, hogy megyünk, pedig az eset idején én is még csak alig nyiladozó értelmű, egészen kicsi gyerek voltam.
A mai szülők miért nem képesek hatni a kölykeikre? Állandó dédelgetés, babusgatás, jaj, entyem-pentyem, nehogy valahogy megsérüljön a kis lelke, és zátonyra fusson a kis lelki fejlődése... aztán utána meg csodálkoznak, hogy a gyerek nem tanulta meg kellő idejében a határokat, és 8-10 évesen már olyan szemtelen, mint a piaci légy. Jártomban-keltemben sorra látom azokat a szituációkat, ahol éppen pontosan elkelne az a bizonyos makarenkói pofon, de sajnos nagyon ritkán csattan. Ha én taknyos kölyökként olyan minősítést engedtem volna meg magamnak az apámmal szemben, hogy "Te hülye!", hát ott helyben agyonüt, ebben biztos vagyok. (Még ma, közel 30 évesen is nagyon megválogatom a neki címzett szavaimat.) Ma meg sajnos számtalan példát látok hasonlóra és még durvábbakra is, és ezekért bizony legnagyobb részben a szülők a felelősek.