A viccet félretéve: a harmincéves Kertész ekkor komoly döntésre szánja el magát, és szakít addigi életével. 1960-ban nekifog a Sorstalanságnak, és tizenhárom éven

„Jómagam egy álom hatására ismertem meg Kertész Imrét, amelyben egy roppant szövevényes történet szimbolikus megoldásaként szerepelt. Ma is pontosan emlékszem rá, ahogy ott áll egy színdarab rendezőpéldányával a kezében… Amikor felébredtem, egyből tudtam, hogy dolgunk van egymással. Nemsokára telefonáltam neki, elmondtam, miért keresem, mire Kertész egyből felhívott magához a Török utcába. Amikor ajtót nyitott, csak ennyit mondtam: Önnél van a rendezőpéldány. Ezután gyorsan közel kerültünk egymáshoz, sokat jártunk össze, és rengeteget segítettünk egymásnak” – idézi fel megismerkedésük történetét Kornis Mihály a Nobel-díjas Kertész Imre nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Aztán álomból valóság lett, az élet pedig úgy hozta, hogy néhány évvel később Kornis tényleg készített egy rendezőpéldányt az egyik Kertész-műből. „A Jegyzőkönyvet két évvel később, 1991-ben, a Kamrában én adtam elő, saját rendezésemben. Ez már önmagában csodálatos élmény volt, ám életem egyik leggyönyörűbb estéje az volt, amikor a bonni Schauspiele-ben ketten tartottuk meg ezt az előadást: én magyarul mondtam a szöveget, ő pedig szinkronban, németül tolmácsolta a közönségnek Tankred Dorst fordítását.”